<  1    2    3    4    5    6    7  >

Kulturális intézmények

"Városunknak nincsenek művészeti intézményei, a művészetpolitikai elvek gyakorlati átültetése a városban élő alkotóművészek, valamint a közművelődési intézmények ez irányú tevékenységén keresztül valósul meg. Az elvek átültetése a gyakorlatba tehát az itt élő művészeken, a közművelődés szakemberein és a művelődéspolitika irányítóin múlik."

Nagyon hamar gondoskodtak a vasmű dolgozóinak, a város építőinek ideiglenes szálláshelyéből kialakuló város művelődési intézményeiről.

1953 decemberében felavatták a Bartók Béla Kultúrotthont, amelynek aulájában kiállításokat lehetett rendezni, és képzőművészeti szakkört is működtettek. A Dunaújvárosi Múzeum "vándorkiállítási termében" is szerveztek a Műcsarnok művészeti anyagából kisszobor-, kisplasztikái és grafikai kiállítást helyi művészek részvételével.

1963-ra a város kiállítási terme is elkészült. Kezdetben a Kiskereskedelmi Vállalat irányítása alá tartozott, amelyet 1969-ig - amíg a Műcsarnok rövid időre át nem vette a vezetését - az év háromnegyed részében termékbemutatókra használt. 1969-től a Műcsarnokban működő Kiállítási Intézmények Igazgatóságának fennhatósága alá tartozott a helyiség, de mivel ez a jogállapot az üzemeltetési költségek fizetését is jelentette, a Műcsarnok 1971 tavaszán lemondott róla, bár további segítségéről biztosította a következő üzemeltetőket. 1972 januárjában lényeges változás történt, amikor a Bartók Béla Művelődési Ház (a továbbiakban: Kultúrotthon, rövidítése: BBMH vagy BBMK) vette át a kiállítóterem (1973-tól Uitz Terem néven) kezelését. Ettől fogva ugyanis folyamatosan lehetőség nyílt a városban élő művészek műveinek bemutatására. A bemutatóterem megyei szintű fontosságát növelte, hogy 1973-tól kétévenként itt rendezték meg a Fejér Megyei Őszi Tárlatokat.

A Dunaújvárosi Tanács VB. Művelődési Osztályának egy 1979-es felmérése szerint Dunaújváros kiállítási lehetőségei a következők: az Uitz Béla Kiállító Terem, a Munkás Művelődési Központ (a továbbiakban: MMK) aulája, a BBMK aulája, az Intercisa Múzeum és a Képcsarnok. A sor később nem sokkal bővült, kihasználtságuk és fenntartásuk vált inkább kérdésessé. 1992-ben a BBMH átalakult Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házává, hogy költségvetéséből minél nagyobb részt térítsen a művelődési kormányzat.

A város kulturális életéhez tartoztak az 1965-től tavaszonként megrendezett Dunaújvárosi Ifjúsági Napok. Az 1967-es rendezvények kapcsán adták ki először a város első irodalmi és képzőművészeti kiadványát, a Tavasz antológiát, melyben a város képzőművészei grafikai alkotásokkal szerepelhettek. Az antológia később Új Tavasz címmel jelent meg, majd a nyolcvanas évek során megszűnt.

A hetvenes évek második felében a városi tanács megvásárolta Domanovszky Endre hagyatékának egy részét, hogy a művésznek emlékmúzeumot alapítson.

Domanovszky Endre (Bp., 1907. jan. 23. – Bp., 1974. máj. 15.): festő, Munkácsy-díjas (1952), Kossuth-díjas (1953, 1956), érdemes művész (1960), kiváló művész (1963), ~ Sándor történész fia. A Képzőművészeti Főisk.-n (1926-tól 1932-ig) Glatz Oszkár növendéke volt. Már első bemutatkozása sikert aratott a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján (1929). Nagyobb méretű figurális alkotásokkal jelentkezett, melyeken a kompozíció, a térábrázolás, a figurák egymáshoz való viszonya szigorúan megszerkesztett, az itáliai korareneszánsz hagyományain épült (Jairus leánya, Angyali üdvözlet). Távolkeleti útjain szerzett ismeretek és benyomások hatására a síkszerű, kétdimenziós ábrázolás lehetőségeit kutatta. 1935-től kárpitokat is kiállított. 1938-ban és 1941-ben az Ernst Múz.-ban mutatta be munkáit. Ezekben az években az Iparművészeti Isk.-n alakrajzot, anatómiát és szőnyegszövést tanított. Művein egyre inkább a festői látásmód érvényesült, a szín, a fény és árnyék kontrasztja kompozíciós elemmé vált. Az 1940-es évek első felében szívesen festett csendéleteket. 1945-től a Képzőművészeti Főisk.-n ornamentika-szerkesztést tanított és kárpitszövő műhelyt vezetett. 1949-től a főisk. festőtanára, majd 1956-tól a főisk. ig.-ja volt. Művészi pályájának jelentős állomása a Közösségi művészet felé c. kiállítás (1948), amikor újra az embert állította érdeklődése középpontjába (Pihenő bányászok c. gobelinvázlat). 1949–1955 között keletkezett táblaképei nagy témagazdagságot mutatnak: munkaábrázolás, történelmi képek, zsánerjelenetek, interieurök (Dolgozók esti festőiskolája, Zászlóvarrók, Negyvennyolcas zászlók átadása stb.). Tervezett ezenkívül építészeti objektumokhoz kapcsolódó monumentális műveket is. 1952-ben hét nagy pannót tervezett a moszkvai mezőgazdasági kiállításra. 1954-ben kezdett hozzá a Dunai Vasmű nagyszabású freskójának elkészítéséhez. Műve a kor legjobb magyar murális művei közé tartozik, a korszak időtálló emléke. A freskóhoz készített tanulmányai során szerzett élmények hatására sorozatot festett az olvasztárokról. E korszakban keletkezett táblaképei általában bensőségesebbek (Szobanövény, Sárgaruhás nő, Akt stb.). A brüsszeli világkiállítás m. pavilonja számára készült a Gyümölcsszedők c. pannója (1958). Ugyanebben az évben jelentős anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén. 1959-ben gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Épületdíszítő munkáin (az 1967-től 1974-ig tartó időszakban) egyre inkább a festői látásmód került előtérbe. E periódusban teljesedett ki alkotóereje, egyéni stílusa. Jelentős művei: 1967: Gyümölcsszedés, mozaik, gödöllői Agráregy.; 1968: Disputa, szövött kárpit, Miskolc, Nehézipari Műszaki Egy.; 1969: Szövőnők, szövött kárpit, BTM; Vas megye műemlékei, szövött kárpit, Vas megyei Tanács, Szombathely; 1970: az Országos Műemléki Felügyelőség mozaikja, Bp.; 1971: Lovak, szövött kárpit, Vadászati Világkiállítás; Fonó, szövött kárpit, Moszkva, m. nagykövetség fogadóterme; 1972: Jegyesek, szövött kárpit, Dunaújváros, házasságkötő terem. 1973-ban kárpitot készített Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriumára. Gyűjteményes kiállítását 1971-ben a BTM rendezte meg. Részt vett a művészeti közéletben, elnöke volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének 1955–1959 és 1963–1966 között. Közreműködött a képzőművészeti beruházások, épületdíszítő alkotások megvalósulásával kapcsolatos bírálati munkában. Az MNG és a BTM számos jelentős alkotását őrzi, Dunaújvárosban emlékmúz. nyílt hagyatékából. – M. Korok ruhái (Illusztrált előadásvázlatai az öltözködés történetéről, Bp., 1979). – Irod. D. Fehér Zsuzsa: D. E. (Bp., 1962); Horváth György: Műteremlátogatás a hatvanéves D. E.-nél (Magy. Nemzet, 1967. jan. 22.); Újváry Béla: D. E. (Bp., 1969); Rózsa Gyula: D. E. (Népszabadság, 1971. okt. 17.); Aradi Nóra: Emléksorok D. E.-ről (Kritika, 1974. 7. sz.); Bertalan Vilmos: Színek varázsa. D. E. gobelinjei (Bp., 1977).

A múzeumot a festőművész születésének 75. évfordulója alkalmából nyitották meg 1982 januárjában a Komócsin liget 11-ben. A tárlaton hatvan kép szerepelt. 1989 nyarán azonban a helyiséget a fenntartási és üzemeltetési költségek biztosításának hiányában bezárták, és az Intercisa Múzeumot bízták meg, hogy fogadják az esetleges látogatókat. Két évvel később a múzeumot megszüntették, a hagyaték pedig a területileg illetékes múzeumok megőrzésébe került. A város első magángalériája 1984 nyarán nyílt meg Y-Galéria néven. Az Uitz Terem kistermében alakították ki bemutatótermüket, ahol más, a képzőművészettel határterületen álló munkákat is vállaló művészek alkotásait megvételre bocsátották. A galéria alapítói Birkás István festőművész, Friedrich Ferenc és Palotás József szobrászok voltak. Ők és a galéria további résztvevői: Bodóczky István, Újházi Péter, Zoltán Péter festőművészek és Tornai Endre András szobrász a "Hetek" nevű alkotóközösség tagjai voltak. Rövidebb kényszerszünet után 1990 szeptemberében ismét megnyílt az Y-Galéria Szegedi Csaba vezetésével, a háttérben egy kilenc tagú alkotóközösséggel. Később a galéria megszűnt, ma a helyén a Kortárs Művészeti Intézet működik.
A rendszerváltás időszakában Takács Lajos, dunaújvárosi származású, Svédországba emigrált mecénás és Birkás István képzőművész magánkezdeményezésére a Dunaújvárosi Tanács egy "modern művészeti múzeum" létrehozását határozta el. A városi tanács jogutódja, a Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata pedig megalapította - még ugyanabban az évben - a Modern Művészetért Közalapítványt, amelynek feladata a város művészeti intézményrendszerének hosszú távú bővítése.
A közalapítvány saját képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, kezeli a Takács Lajos alapította, svédországi Layota Art Studio gyűjteményének letéti anyagát, és 1990-től irányítja az Uitz Terem kortárs művészeti programját. 1992 és l996 között az Uitz Terem kortárs művészeti kiállításait Várnai Gyula rendezte, e kiállítások kapcsán indult meg a közalapítvány gyűjtő tevékenysége. 1997-től a közalapítvány új épülete a szomszédos Uitz Teremmel együttesen alkotja a Kortárs Művészeti Intézet, amit a Modern Művészetért Közalapítvány működtet. Az intézet tág, a város és az ország határain is messze túlmutató tevékenységi köre arra nyújt reményt, hogy a város és az ország művészeti életét a világ más pontjaival jobban megismerteti, és a nemzetközi vérkeringés alkotóelemévé teszi.
Egy város képzőművészete nagyrészt az ott élő képzőművészek tevékenysége során alakul. Sztálinváros azonban eredetileg egy mesterségesen kialakított, hagyományokkal és helyi alkotókkal nem rendelkező képződmény volt. Bár az építőkkel együtt érkeztek a városba kiforrott és kezdő művészek - Egresiné Tóth Ila szobrász már az ötvenes évek elején az épülő helységben élt, és Pálffy György festő is jelen volt -, ám az első évtizedben valószínűleg "csak" az élet megmaradásához szükséges körülmények megteremtésére jutott figyelem, és a "sztálinvárosi művészet" kérdése nem merült föl a fejlődő település alakítóiban.

A képzőművészek városba vonzásához és meggyökeresedése érdekében az ötvenes évek legvégén (1959) felmerült egy alkotótelep létesítésének és műteremlakások építésének ötlete. A Hétfői Hírek egy cikkében a közönség számára is ismertté tették ezeket az elképzeléseket. A felhívásra jelentkeztek a városi tanácsnál az első lelkes fiatalok, nagyrészt Ék Sándor tanítványai Budapestről, a Képzőművészeti Főiskoláról: Bognár Árpád grafikusművész, Bóka Dezső, Csasztka Ilona és Pálfalvi János hatodéves főiskolai hallgatók. Jelentkezésüket a főiskoláról is támogatták. Pálfalvi János és Csasztka Ilona 1960-ban véglegesen letelepedtek a városban. A hivatalos szervek hamarosan bemutatkozási lehetőséget is biztosítottak számukra, az ország "felszabadulásának" 15. évfordulója alkalmából készített műveiket díszes albumban jelentették meg a Képzőművészeti Alap gondozásában.

A Weiner Tibor főépítész javasolta műteremlakásokból 1963-ra három a Vasmű úton, majd 1968-ra további három a Szórád Márton úton készült el. E kedvező körülményeknek köszönhetően a városban a képzőművészek létszáma megnövekedett, megkezdődhetett a "helyi művészeti élet". Azonban a jó körülményekért való lelkesedés mellett előfordult az is, hogy egy képzőművész elhagyta a várost. Sváby Lajos másfél év után a környezet és a város nem eléggé inspiráló közege miatt elköltözött Dunaújvárosból. Megüresedett műteremlakását a Művelődésügyi Minisztérium egy fiatal művészházaspárnak, ifj. Koffán Károly festőnek és Cyránski Mária szobrásznak utalta ki.

A korábban már említett, 1968-ban elkészült műteremlakásokba Miró Eszter, Ravasz Erzsébet és Mészáros Edit fiatal képzőművészek költöztek, akik az 1968. évi Dunaújvárosi Képzőművészek Tavaszi Tárlatán már szerepeltek. Mészáros Edit a mai napig aktív alkotóművésze a városnak. Miró Eszter a hetvenes években egészségügyi okokból elkerült a városból. Ravasz Erzsébet 1991-ben meghalt Dunaújvárosban. Emlékére 1996 őszén kiállítást rendeztek az Uitz Teremben.

Megoldandó problémát jelentett a városba telepedett művészek megélhetésének biztosítása. Magától szerveződő, művészetkedvelő réteg nem élt a városban. A művészek "eltartására" eleinte művésztanári állásokat szerveztek, majd az alkotók a város egy-egy üzemének alkalmazottjává váltak, bár az üzemek felépítésében nehéz volt képzettségüknek megfelelően elhelyezni őket. A hatvanas évek legvégén született meg az a sajátosan dunaújvárosi kezdeményezés, hogy a város üzemei ún. "szocialista munkaszerződést" kötöttek egy-egy művésszel. Ennek alapján fizetést biztosítottak a művészeknek pontosan meg nem határozott ellenszolgáltatások fejében. 1979-ben változtattak a szerződések feltételein, ami a művészek számára nagyobb megkötéseket jelentett.
A pártoló tevékenység vezető szerepét a város legnagyobb üzeme, a Dunai Vasmű játszotta. Fő támogatója volt az 1974-ben megalapított és a mai napig működő Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelepnek.Az alkotótelep "a hatvanas évek második felétől kibontakozó alkotótelepi mozgalom részeként jött létre". A hatvanas évek legvégén kezdte meg tevékenységét a székesfehérvári, majd a siklósi művésztelep, melyek korábbi, a környező országokban létrejött szobrászati szimpóziumok és művésztelepek hatásáról tanúskodtak. Ezek a művésztelepek új fórumot jelentettek a művészeti kérdések megvitatására és azok gyakorlatban való alkalmazására. Az ötvenes évek kemény elzártsága után a hatvanas évek második fele enyhülést jelentett. A művésztelepek is olyan szférát képviseltek, ahol nagyobb ideológiai függetlenséget jelentett a központtól való távolság, s ez lehetővé tette olyan művészeti problémák felvetését, mint pl. az akkoriban hazánkban új szobrászati anyagot jelentő vas és acél alkalmazását és a nagyüzemi előállítást.

Feltehetően az eddigiekben leírtakból is kitűnik a dunaújvárosi "helyi művészet" megteremtésének ellentmondásossága. Ez a probléma az alkotótelep kapcsán a város vezetősége és a művészek között kiélezettebben került előtérbe. A művésztelep alkotói számára biztosított nyersanyagok, a vas és az acél a képzőművészetekben már az ötvenes években megjelentek, de hazánkban eddig máshol nem volt lehetőség ilyen mennyiségben és méretekben történő alkalmazásukra. Az első itt alkotó művészek, ezt a művészetben új anyagot és eszközt jelentő lehetőséget és a központi irányítástól való relatív távolság miatti nagyobb művészi szabadságot kihasználva, olyan szobrokat hoztak létre, melyeket a szocialista kultúrpolitika vezetése alatt "nevelkedett" dunaújvárosi nagyközönség, ill. a teleptől egy helyi stílus megteremtését váró vezetőség értetlenül fogadott.
Ennek egyik legélesebb megnyilvánulása az alkotótelepi első művek elhelyezése körüli vita volt. Végül 1976-ban - a Partfenntartó Vállalat telepén történt két éves tárolás után - mégis megkezdték az alkotótelepen készült műalkotások köztéren történő felállítását, és a felső Duna-parti sétányon egy szoborpark kialakítását. Az alkotótelep 1983-tól vált nemzetközivé, a mai napig kétévenként kerül megrendezésre.

Közterek képzőművészete

1951 novemberében a Magyar Nemzet hasábjain az első ötéves terv iránti lelkesedéstől fűtött cikk jelent meg az új építkezések során születő képzőművészeti feladatokról. Az írás első helyen számol be Sztálinvárosról, amelynek építése során "messzemenően érvényesülnek a művészi elemek. A város főterén állítják fel a szocializmus nagyjainak szobrait, legelőször Lenin és Sztálin bronzba öntött szobrai díszítik majd az épülő szocialista város legfontosabb útvonalát... Nincs olyan épület, amelyet valamilyen formában ne díszítenének képzőművészeti alkotással." A szerző felsorol minden olyan közterületet, ill. épületet, melyekhez képzőművészeti alkotásokat terveztek.

Kiss István: Lenin

bronz, 200 cm,

elhelyezve: 1970. Lenin tér, ma Városháza tér

Lebontva 1990-ben a Városi Tanács határozata alapján,

jelenleg az Intercisa Múzeumban található.

Az ötvenes évek során született és köztérre kerülő, így az épülő "szocialista város" vonásait felvázoló képzőművészeti alkotások a hivatalos ideológiát képviselték. "A korszakot ugyanis - írta K. Kovalovszky Márta az 1982-ben, a székesfehérvári Csók István Képtárban rendezett Ötvenes évek című kiállítás kapcsán -sokkal inkább jellemezte annak politikája..., mint azok a műalkotások, amelyek benne születtek, hiszen ezek háttérben voltak... És e (művészet)politika a művészet valódi értékeire, valódi történetére és belső fejlődésére csak alig lehetett hatással..., másfelől megtermelte saját <<művészeteit>>, azokat a műveket, amelyek mindenütt láthatóak voltak."
Ilyen mozaiksorozat született 1952-ben a Béke étterem üzletházi oldalára, közvetlenül az üzletportálok fölé a Várost építő munkások és a vasműben dolgozó kohászok ábrázolásával. A több kéz készítette mű a szocialista realizmus iskolapéldájának tekinthető, amelynek hivatalos meghatározása abban az időben még kialakulóban volt.

A Dunai Vasmű 1954. évi freskópályázatán Domanovszky Endre nyerte el a megbízást. A vasmű bejárata fölé készült, s az eléje helyezett oszlopok adta tagoláshoz alkalmazkodó, hatalmas falfestményen ünnepélyes kenyérátadási jelenet köti össze a martinászok bal oldali és a termést betakarító parasztok jobb oldali csoportját. A jelenet a munkás-paraszt szövetséget, a szocialista társadalmat egységessé kovácsoló "erőt" jelképezte.

Hasonló jelentéstartalmak fedezhetőek fel Somogyi József 1954-ben elkészült, de csak 1960-ban felállított "Martinász" szobrában is, amely később a város jelképévé válva szerepelt a címerképen is. Aradi Nóra "a történelmi tapasztalatok alapján általánosítható új munkástípust", "a gondolkodó, a jövőt tudatosan felmérő nagyüzemi munkás alakját" látta a művészi szempontból igen színvonalas alkotásban. 1950-ben készült Somogyi József "Öntelt mackó" című szobra, mely az Építők útján szökőkút formájában ma is megtekinthető.

Bár 1963-ban született olyan újsághír a városról, mely szerint az a képzőművészet értékeivel van elhalmozva, tehát az ötvenes évek eleji tervek megvalósultak. 1964 augusztusában Rózsa András mégis a városban élő művészek kihasználatlanságáról panaszkodott, akiknek alig vannak köztéri műveik. Kivétel közülük talán Pálfalvi János, kinek sgrafittója a Vasmű úti munkásszállót és seccói a Bartók Béla Művelődési Ház klubszobáját díszítik.

<  1    2    3    4    5    6    7  >