<  1    2    3    4    5    6    7  >

Az egészség védelmében

Dunaújváros egészségügyéről külön hosszú tanulmányt lehetne írni, hiszen azok az eredmények, amelyeket egészségügyi dolgozóink az orvosokkal az élen itt elértek, sokszor hősi erőfeszítést követeltek. Az eredmények elérésében oroszlánrésze van dr. Grosszmann Sándor belgyógyász főorvosnak, első ideiglenes kórházunk igazgatójának, aki tagja volt a tanács végrehajtó bizottságának is. Mellette meg kell emlékeznem dr. Liptai László tiszti főorvosról, az egészségügyi osztály vezetőjéről. Kettőjük hervadhatatlan érdeme az egészségügyi ellátás és az egészségügyi igazgatás megszervezése. Egészségügyi dolgozóink a kezdeti években valamennyi ideérkező dolgozót megszűrtek a felállított szűrőállomáson. Jó munkájuk eredménye a körzeti orvosi és az üzemorvosi hálózat, az anya-és csecsemővédelem létrehozása, egészen a végleges kórház felépüléséig, amelynek országos viszonylatban is igen jó a hírneve.

Szólni kell arról, hogy ehhez a munkához párt- és állami vezetőink az egészségügyi dolgozók számára a kellő segítséget megadták. Ez abból a politikai célkitűzésből fakadt, hogy a legfőbb törekvés a dolgozó emberről, annak egészségéről való gondoskodás. A sok fáradozás meghozta a maga gyümölcsét. Igyekeztünk fiatal, jó szakembereket szerezni, akiknek lakást biztosítottunk. Sajnos, az élet törvényének megfelelően, azok az egészségügyiek, akik a városépítés kezdetén 35-40 évesek voltak, ma már elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy az új városban lettek nyugdíjasok. Munkájukat azonban 550 ágyas kórház, az 1958-ban megnyílt szülőotthon, a rendelőintézet, a Vasmű üzemorvosi rendelője, a gyógyszertári és a kiváló bölcsődei hálózat, újabban pedig már az öregek szociális otthona is dicséri.
Emlékszem: annak idején a legtöbb vitánk a kórház helye és nagysága körül folyt. Különösen az után, hogy a beruházási jog 1957-ben hozzánk került, a kórház létesítése volt egyik fő célkitűzésünk. Helyéül a tervezők eredetileg a Vasmű melletti területet szemelték ki. Mi pedig, a pártbizottsággal együtt, azt a helyet javasoltuk, ahol sok huzavona után ma is áll. Amikor végre megegyeztünk abban, hol épüljön a kórház, következett a másik nagy kérdés, milyen nagyságú legyen az új intézmény?

A dolog érdekessége, hogy még az Egészségügyi Minisztérium és a Kohó- és Gépipari Minisztérium képviselője is azon az állásponton volt - velünk szemben -, hogy az igényeket évtizedekre teljesen kielégíti egy 400 ágyas kórház. Mi 600 ágyast akartunk. Sok eredménytelen tárgyalás után végül is abban egyeztünk meg - a Tervhivatal szempontjait is méltányolva -,  hogy feladjuk  álláspontunkat.  Farkasdy  Zoltán kitűnő építész és tervező tervei alapján megépült hát a 400 ágyas kórház. A terveket a legilletékesebb szakemberekkel sokoldalúan megvitattuk, s az építést 1959-ben elkezdtük. A befejezést dr.  Grosszmann Sándor kórházigazgató főorvos, akinek érdemeiről fentebb szóltam, már nem érte meg. 1963. január 1-én meghalt. A Bartók-kultúrház csarnokában ravataloztuk fel, ott búcsúztak a népszerű orvostól a dunaújvárosiak ezrei.

Köszönet az orvosoknak!

Legnagyobb beruházási gondjaink közé tartozott a megfelelő orvosi műszerek, berendezések beszerzése. Ennek hiánya miatt a kórházépítés hat évig húzódott, így az átadásra 1965 őszén került sor. Az ünnepélyes avatást 1965. szeptember 15-én tartottuk. Az avatóbeszédet dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter tartotta. Ebben az időben az ország egyik legmodernebb egészségügyi intézményét mondhattuk magunkénak, amelyet később a Ságvári városrészben épült szülőotthonnal bővítettünk. Itt létesült a szülészeti és nőgyógyászati osztály, amellyel együtt 550 ágyasra növeltük kórházunk befogadóképességét.
Szép volt - ma is az - az új épület, jónak mondható a felszereltsége, de talán mindennél fontosabb, hogy az Egészségügyi Minisztérium segítségével kitűnő orvosgárdát telepítettünk a városba, s orvosaink számára kényelmes lakásokat és a kiváló kórházban megfelelő munkakörülményeket teremtettünk. Mindez együtt biztosította, hogy kórházunkat a jó hírű egészségügyi intézmények között emlegetik, évek folyamán rangot, tekintélyt vívott ki magának.

Végig az erdőn...

Közben változatlan gondot fordítottunk a külső körülmények kedvezőbbé tételére, a virágos és tiszta városra, a virágok megőrzésére, amelyekre mindenki büszke, hozzáteszem: méltán. Ebben is, mint annyi másban, a lakóhely szeretete nyilvánul meg, amit mi vezetők is ápolni igyekeztünk. Már nem lehetett büntetlenül a terek gyepszőnyegét taposni, letépni a rózsát. Ugyanez a gondoskodás kísérte és kíséri ma is a határerdőt, amelyet a hatos műút mellé terveztünk. Sokszor hivatkoztunk rá vendégeink előtt, hogy a zöldövezet létrehozása a modern telepítési elveknek megfelelően történt, melynek elsőrendű célja főleg a Vasmű szennyezett levegőjének tisztítása. Az uralkodó széljárás - különösen frontbetörés vagy ciklon idején - gyakran rácáfolt ugyan erre, úgy érzem azonban, hogy ennek telepítése mégis sikerültnek mondható.

Látva a szép, terebélyes fenyőket, a karcsú nyírfákat, mindig eszembe jut az idő múlása. De az is eszembe jut, mennyit vitáztunk, hogyan és mint legyen az erdőtelepítés, visszagondolok az elültetés megszervezése körüli nehézségekre, a fegyelmire, amit ellenem emiatt kezdeményeztek; azután a vég nélküli huzavonával járó kisajátítási ügyekre, amelyekről végül is mit sem tudnak a megnőtt erdőben sétáló fiatalok és öregek, a játszadozó gyerekek. Gyönyörködnek az üde zöldben, nézik az időnként a város közelébe bemerészkedő fácánokat és nyulakat.

Egészségügyi gondjaink közül az egyik legnagyobb - amiről fentebb már szóltam - a bölcsődei, és ami ehhez kapcsolódik, az óvodai helyzet javítása volt. Az a körülmény, hogy településünk a fiatalok városa, ahol az átlagos életkor sokáig 27 év körül volt, sok mindent megmagyaráz. Nálunk több gyerek született, mint máshol. Tetézte ezt az, hogy a leányanyák, amikor odahaza teherbe estek, esetenként a szégyen elől is ide jöttek dolgozni és szülni. így állt elő, hogy bölcsődéinkben és óvodáinkban rettentő túlzsúfoltság keletkezett. Ez olyan feszültséget okozott, hogy például az 1958. évi nyilvántartásaink szerint 214 túlkoros gyerek volt, akiket óvodákba kellett volna már áttenni, de még a bölcsődékben voltak. Gondozónőink hősi erőfeszítésekkel, mostoha körülmények között nevelték a kicsinyeket, hiszen egynémely gyermekintézményünk ráadásul ideiglenesen barakkokban és lakásokban nyert elhelyezést.

A nagy összecsapás

Nem szóltam még a város sportéletéről, ami időnként bizony gondot okozott a város vezetőinek. Erről külön hosszan lehetne írni, de csak a legnagyobb tömegeket megmozgató labdarúgó-csapatról kívánok röviden megemlékezni. Még nem voltam a városban, amikor az ötvenes évek elején a különböző NB l-es egyesületek által felajánlott vagy kiselejtezett labdarúgókból összeverbuváltak egy NB l-es csapatot, ami viszonylag rövid életű volt. Ezután több mint tíz évig alsóbb osztályokban játszott labdarúgó-csapatunk, míg végre 1965. október 24-én, a Diósgyőr, a Szombathelyi Haladás és a VM Egyetértés előtt megnyertük az NB I/B bajnokságot, és 13 év után ismét bekerültünk az NB I-be. A játékosok: Sági István, Zugéber János, Andriska Vilm6s, Ligeti Béla, Cse-pecz Ferenc, Magasházi József, Korom Ferenc, Török Kálmán, Jagodics László, Mihály József, Takács I. Lajos, Für László, Takács II. József és Sulla Ottó voltak, az edzői tisztet Jávor Pál töltötte be. Ez a csapat, amellett, hogy fellendítette a sportéletet, növelte az idegenforgalmat, sok örömet is szerzett Dunaújváros futballrajongóinak.Mint mindenütt, az élet egyéb területein, a sport területén is együtt jártak a sikerek a kudarcokkal. Volt olyan időszak, amikor elsők lettünk az NB I/B-ben, s a győzelmet, ami egyet jelentett a "nagyok" közé való bekerüléssel, fényes banketten ünnepelte a csapat. Egymás után hangzottak el a pohárköszöntők, már arra koccintottunk, hogy "felsőbb osztályba" léptünk, egész éjjel mulatott a társaság, reggel pedig megtudtuk, hogy abban az évben csak egy csapat juthatott be az NB I-be, és az nem mi vagyunk. Könnyű elképzelni, milyen csalódás volt ez nekünk, nemcsak a csapatnak, hanem az egész városnak. Soha nem felejtem el például a Dunaújváros-Vác mérkőzést, ami tétre menő összecsapás volt. A csapatnak legalább döntetlent kellett elérni ahhoz, hogy az NB II-ből ki ne essen, s a gólarány sem volt mindegy. Az lett volna számunkra a legjobb, ha legalább három gólt rúgunk. Együtt izgultam a csapattal. Aztán a végeredmény 3:3 lett. Kár volt izgulni. . .

(...)
A társadalmi munkát sokszor napirendre tűzték a város vezető testületei. Kerestük a formákat a még jobb szervezésre, a megfelelő irányításra és koordinációra. Törekedtünk a társadalmi munka szakosítására is. A pártbizottságon koordináló, operatív bizottságot hoztunk létre. Hozzáláttunk első próbálkozásként az L épületi távfűtés szerelési munkáinak ily módon való elvégzéséhez. Hosszan lehetne még sorolni azokat a helyeket, ahol a város lakóinak társadalmi munkája fellelhető. Ahol névtelenül ezer és ezer munkáskéz dolgozott munkaidőn túl a városért. Ezt talán a legjobban bizonyítja az a tény, hogy a társadalmi munka területén a dunaújvárosiak el-jutottak a kommunista szombatokig, amikor már 20 000-25 000 ember - minden tavasszal, hazánk felszabadulásának évfordulójára készülődve - csinosítja, szépíti a várost. Festik az iskolákat, az óvodák kerítését és már társadalmi munkában építenek óvodákat, bölcsődéket, sőt iskolai tantermeket is. És az a nagyszerű, hogy olyan kollektív szellem alakult ki, amelyben már az egyes kollektívák, élükön a vállalatok vezetőivel, vállalnak munkát a lakosságért, a városért.

Ezért épülhetett meg a Munkás Művelődési Ház, és így létesült a Műjégpálya és a Sportcsarnok is. Ez az összefogás tette lehetővé az úttörő-olimpia megrendezését, ami olyannyira emlékezetes sikert aratott.

 

<  1    2    3    4    5    6    7  >