Avatás, avatás...

December 8-án került sor a szalmacellulóze-gyár avatására. A gyár építését 1956-ban kezdtük meg. Az avatóbeszédet Nagy Józsefné könnyűipari miniszter mondotta. Jelen voltak Kilián József, a párt Központi Bizottságának tagja, az építési miniszter első helyettese, Osztrovszki György, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, Neményi István, a Beruházási Bank elnöke, valamint a megye és a város párt- és állami vezetői. Az avatóbeszédből tudtuk meg, hogy a beruházási költségek eddig 680 millióba kerültek, és azt is, hogy ilyen volumenű könnyűipari beruházást eddig még nem valósítottak meg hazánkban.

Az ünnepség végén kitüntetéseket adtak át a beruházásban részt vevő dolgozóknak, köztük Gáti Péternek, az új gyár igazgatójának és Lakner Kálmánnak, a gyár főmérnökének. Mi pedig boldogok voltunk, hogy ezzel városunk nemcsak a hazai nehéziparnak, hanem a könnyűiparnak is egyik bázisa lett.
(...)

A város építése az első ötéves terv gazdasági és ideológiai súlypontja volt. így válhatott Dunapentele - Sztálinváros a magyar városépítészet iskolájává. A központ 1956 előtt megvalósult része sajátos szabadtéri múzeumként átfogó képet nyújt a korszak - egyre inkább politikai irányítottságú - képzőművészeti és építészeti törekvéseiről.

A Fáklya Klub rendezvényei nem hozták mozgásba a várost. Mindössze három rendezvény bizonyult figyelemre méltónak: a beszélgetés a Sztálinvárossal foglalkozó írókkal, Sarkadi Imre beszámolója a Cannes-i filmfesztiválról és a város problémáiról, jövőjéről tartott vitaest (ez utóbbi a második ötéves terv előkészítéséhez is kapcsolódott), így az első próbálkozások után divatbemutatók színhelyévé szelídült a klub.

SOÓS JÓZSEF

I.
Arra ébredtem, hogy a feleségem rázza a vállamat: - Ébredj! Ébredj! - úgy alszol, mint egy mormota, elkésünk a munkából... Este moziban voltunk, későn feküdtünk le, s így kissé álmosan, késve ébredtünk fel. Sietve, kapkodva öltöztünk, reggeliztünk és rohantunk a buszmegállóhoz, hogy időben beérjünk a munkahelyre.

1956. október 24-ét írtunk, Sztálinvárosban (ma Dunaújváros). Feleségem egy építkezési vállalat irodájában statisztikusként dolgozott, én a Vasmű központi laboratóriumának műszerüzemében. Ahogy beérkeztem a munkahelyre, a munkatársak azonnal körülfogtak: - Na, mit szólsz a tegnapi eseményekhez? - szegezték nekem a kérdést, majd további kérdések özönével halmoztak el. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Fogalmam sem volt, mihez és miért kell hozzászólni. Kollégáim tudták, hogy jó néhány évet töltöttem el Rákosi Mátyás "értékmegőrző" helyein. ("Legfőbb érték az ember" - hangoztatták a kommunisták - talán ezért őrizgettek bennünket a börtönökben és munkatáborokban?) Azt is tudták, hogy van egy törpeszuper rövidhullámú rádiónk, és hogy rendszeresen hallgatjuk a külföldi adásokat: a Szabad Európát, az Amerika Hangját, a BBC-t és másokat. Minden reggel a munkakezdés előtt tájékoztattam őket a külföldi rádiókban elhangzottakról, ám az említett okok miatt, előző este és aznap reggel be sem kapcsoltuk a rádiót. Ezért válaszolni sem tudtam a kérdéseikre. Miután látták, hogy valóban nem tudom mi történt, egymás szavába vágva sorolták: Pesten kitört a forradalom, tüntetések voltak, a Rádiónál belelőttek a tömegbe... Egész nap az előző napi eseményeket tárgyaltuk, hoztuk-vittük egymásnak a napi híreket. A munka bizony vontatottan ment.
Sztálinváros úgynevezett "szocialista város" volt. Többségében a párthoz lojális, lekáderezett munkások lakták. Hozzám hasonló kommunistaellenes, reakciós börtöntöltelék kevés volt arrafelé. Minket az ávó "delegált" oda, hogy büntetésünk letöltése után rendőri felügyelettel építsük a szocializmust. Ez azt is jelentette, hogy este nem hagyhattuk el a szálláshelyünket, nem járhattunk szórakozóhelyekre, nem mehettünk sehová, ahol csoportos összejövetel volt. A várost is csak rendőrségi engedéllyel hagyhattuk el, vasárnap délelőttönként pedig jelentkezni kellett a rendőrségen, s mindaddig ott tartottak, amíg mise volt a templomban. (1952 október végén kerültem Sztálinvárosba a Dudujka-völgyi kényszermunkatáborból. A rendőri felügyeletet néhány hónap után, a rendőrségi ellenőrzések és a vállalati referenciák alapján megszüntették.)
Jóllehet nálunk napokon át nem történt semmi különös, mégis látni lehetett, hogy mindenki lelkesedik az eseményekért, a többség a rendszer bukását kívánja. Ahogy Pesten felgyorsultak az események, megmozdult Sztálinváros is. Nagygyűlés volt a Béke téren, felvonulás a város utcáin, megalakították a forradalmi bizottságokat, a vasműben megválasztották a munkástanácsokat, s a műszerüzemébe engem is beválasztottak. A felkelők egy csoportja megtámadta a város szélén lévő légvédelmi tüzérlaktanyát. A laktanya kommunista parancsnoka sokáig ellenállt, s ennek bizony sok halott és sebesült lett a következménye, de végül, felsőbb utasításra, a laktanya is átállt a forradalom oldalára.
Amikor a Vörös Hadsereg megtámadta Budapestet, a város forradalmi bizottsága felhívással fordult a lakossághoz: önkéntesek jelentkezését kérte: jelentkezzenek a laktanyáknál fegyverekért, hogy felkészülhessenek a város védelmére, ha azt is orosz támadás érné. Mi is jelentkeztünk, egy baráti társaság a műszerüzemből - feleségeinkkel együtt. Felszereltek bennünket egyenruhával, fegyverekkel, kézigránátokkal, amiket hazavittünk a lakásunkra.
Nem is késett sokáig az orosz támadás. Az Alföldről Dunaföldvárnál jöttek át a tankcsapatok. Délről támadtak, de erős ellenállásba ütköztek. A forradalom oldalára átállt légvédelmi alakulatok gépágyúkkal vették körül a várost, úgy védték a támadókkal szemben. A gépágyúk nemcsak a repülőgépek támadásai ellen voltak kíválóak, hanem a harckocsik ellen is. Városunk így több napig képes volt ellenállni a támadásoknak.
A forradalom történetéből ismerjük a "szocialista város" munkásainak hősies ellenállását, amely bizony nagyon sok halottat, és sok-sok sebesültet produkált. Sajnos korábban a városba telepített kommunista görögök egy éjszaka hátbatámadták a várost védő katonákat. Ennek "eredménye" is több halott és sebesült lett. Ezeket az orvtámadókat a forradalom után Csehszlovákiába telepítették. A sors iróniája, hogy a szovjet hadsereg több napi heves harc után, november 7én, a "Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 39. évfordulóján foglalta el Sztálinvárost. Éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el. A legkisebb mozgásra vagy fényre odalőttek.

Mivel lakásunk - egy első emeleti saroklakás - a város főútvonalára nézett, az első éjszakákat a pincében töltöttük. A harmadik éjszaka azonban fent aludtunk, ami majdnem végzetessé vált számunkra. Az előttünk levő téren egy tank őrizte a pártházat. Éjfél után belelőtt ágyúval a lakásunkba. Szerencsénkre a hálószoba és a nappali között levő fal irányában érte találat, s így nem tudta áttörni a külső falat. Ha kissé jobbra csapódik be a lövedék, a hálószobánkat robbantja szét, velünk együtt, ha pedig kissé balra jön a találat, a nappaliban elhelyezett néhány láda kézigránát robbant volna fel. (1990-ben - a forradalom óta először - hazalátogattam, és felkerestem régi lakásunkat, a becsapódás helye még akkor is felismerhető volt. Betömték, bevakolták, de a robbanás helyén más színe van a falnak.)
A híres Rákóczi adót, amely Dunapenteléről sugározta adásait, a műszerüzemünk készítette. Egy Ikarusz busz utánfutóján volt a leadótorony, a buszban az adókészülék a személyzettel. A busz a városban és a város körül állandóan változtatta a helyét, hogy ne tudják bemérni.
Nagyon emlékezetes számomra a rádió 1956. november 7-én, délután 1 óra 53 perckor sugárzott utolsó mondatai:

Az orosz tankok lecövekelték magukat a pártház, a tanácsház, a rendőrség és a vasmű főbejárata előtt, valamint minden nagyobb útkereszteződésnél.
A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkfelhívását a vasmű munkástanácsa nem szavazta meg, de közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy sztrájkra buzdítjuk a munkásokat, kértük, hogy vállaljunk szolidaritást a pesti munkatársainkkal.
A következő napokban sokan elmenekültek, főleg azok, akik aktívan részt vettek a forradalomban. Féltek a megtorlástól. Sokat töprengtünk mi is a feleségemmel: Menjünk? Ne menjünk?
Tagja voltam a munkástanácsnak, lelkesen agitáltam a sztrájk mellett, s aláírásunk ott volt a laktanyában arról, hogy átvettük a fegyvereket és a kézigránátokat. A város vezetősége kihirdette, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni: "Mindenki, akinél fegyver van, vigye vissza a laktanyába, vagy vigye a városháza elé." Attól féltünk, hogy a fegyverek leadásánál lefognak bennünket, ezért egy éjszaka elástuk a Duna-parton egy építkezés csatornázásában.

Sokáig nem történt semmi, a munkát felvettük, a rend kezdett helyreállni. Elérkezett karácsony, jött a hideg tél. Január második felében már hallani lehetett, hogy ezt is, azt is elvitték a pufajkások kihallgatásra. Voltak közöttük munkástanácstagok, és olyanok, akik a laktanyában felfegyverezték magukat. Nekem különösen volt félnivalóm! A káderlapomon nyilvántartották, hogy Rákosiék alatt hosszú éveket töltöttem különböző börtönökben és kényszermunka-táborokban - többek között a Markóban, a Gyorskocsi utcában, Márianosztrán az MZ-n (MZ: magánzárka osztály). Nyílvántartották azt is, hogy a börtönbüntetésemnek az amerikai követséggel való kapcsolatom volt az eredője. Rossz pontként volt följegyezve az is, hogy a II. Magyar Hadsereg katonájaként kint voltam a Don-kanyarban és ott - Uram bocsá'! - egy tűzkeresztet is kiérdemeltem. Ráadásul teljes erőbevetéssel dolgoztam munkahelyemen a forradalom mellett...
A rossz hírek hallatán felvetettem a menekülés kérdését azoknak a munkatársaimnak, akikkel együtt fegyvereztük fel magunkat. Nálunk jöttünk össze a megbeszélésre feleségeinkkel együtt. Mérlegeltük, megtárgyaltuk, mi vár ránk, ha maradunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Egy hét gondolkodási időben állapodtunk meg. Egy hét múlva újra nálunk találkoztunk, és megbeszéltük a részleteket. Mivel addigra a nyugati határt az oroszok és az őket kiszolgáló magyar barátaik, az új - pufajkás - karhatalom lezárta, így csak a déli határ, Jugoszlávia jöhetett számításba. Csoportunk egyik tagjának a felesége bolyi volt. Ez a falu a Pécs és Mohács közötti út mentén feküdt, közel a határhoz. A feleség ott született, ott nőtt fel, ismerte jól ezt a határrészt, és szülei '56-ban is ott laktak.

Február 1-jén, pénteken este összecsomagoltunk, és másnap korán reggel találkoztunk a Béke téri buszmegállónál. Megvettük a jegyeket a Pécsen keresztül Mohácsrá menő buszra. Amíg az indulásra vártunk, a ma Kanadábán élő barátommal a kioszknál megvettük az aznapi újságot. Ahogy az első oldalra rápillantottunk, rémlátomásnak beillő kép tárult elénk. A címlapon nagy betűkkel ez állt: "Lezárták a jugoszláv határt!", és a cikk ismertette a Minisztertanács rendeletét, amely letartóztatást és börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akiket ott elkapnak.
- Gyorsan dugd zsebre! - mondta a barátom. - Ha az asszonyok meglátják, azonnal visszafordulnak!
Amikor Rákosiék felépítették a vasfüggönyt, a határtól mintegy 20-25 kilométer széles, úgynevezett határsávot létesítettek, az ott lakókat ellátták határsáv-igazolvánnyal. Ha a kívül lakók be akartak menni a határsávba, a lakóhelyük rendőrségétől erre engedélyt kellett kérni, amit visszatéréskor be kellett szolgáltatni. Ha valaki ennek hiányában utazott a határ közelébe és elfogták, akkor letartóztatták, bíróság elé állították, és öt évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhattak rá.
A busz előállt, s mi szépen felszálltunk. Elindultunk az ismeretlenség felé...

II.
Szekszárdon álltunk meg először egy óra pihenésre. A következő hosszabb megálló Pécs volt, a Nádor szálló előtt, ahol közel két órát pihenhettünk. Ezalatt a buszt kitakarították, üzemanyagot vett fel. Szükség volt a pihenésre! A feleségem hathónapos várandós volt, nehezen bírta a busz rázását. Mivel a busz minden helységben megállt, mire Pécsre értünk, jócskán beesteledett. Innen tovább indulva a befelhősödött égboltozatból az eső is megeredt, semmit nem lehetett látni a busz ablakain át. Úgy nyolc óra körül járhatott az idő, amikor a busz ablakából zseblámpafény integetésére lettünk figyelmesek. A fényjelzések előttünk villantak. A busz megállt és két fegyveres rendőr szállt fel. Kérték a határsáv igazolványokat.
Feleségemmel elől, közvetlenül az ajtó mellett ültünk, mögöttünk kettesével a barátaink. Először tőlünk kérték az igazolványt.
– Nekünk csak személyazonossági igazolványunk van, úgy tudjuk megszüntették a határsávot – mondtuk.
– Igen – felelték –, de a mai nappal visszaállították. Hová mennek?
– Dunaszekcsőre, egy barátunk esküvőjére igyekszünk – mondtam. Hirtelen ötlettel Szekcsőt neveztem meg, amely kívül esett a határsávon. S valóban ott lakott egyik munkatársam, akinek a – véletlen összejátszás? – másnap volt az esküvője, amelyre mi is hivatalosak voltunk... De mi nem oda igyekeztünk.
A rendőr nagyot nézett. – Dunaszekcső nem erre van, az Szekszárd alatt a Mohácsra vezető út mellett fekszik – mondta.
– Tudjuk, de Sztálinvárosban azt mondták, hogy még nem megy arra busz. Menjünk le Pécsen keresztül Mohácsra és onnan vissza Szekcsőre.
Hogy a rendőr elhitte-e, amit mondtunk neki, nem tudom. Kinézett az ablakon, s látta, hogyan veri a havaseső az üveget, hallotta, hogyan zörög a busz tetején, majd rápillantott terhes feleségemre és visszaadta az igazolványainkat.
– A határsáv igazolványt kérjük – fordultak a mögöttünk ülő társainkhoz.
– Nincsen, nem tudtuk, hogy kell – mondták.
– Hová mennek?
– Bolyba.
– Kihez?
– Ott lakik egy barátunk – mondtak egy nevet és címet –, taxisofőr. Meghívtak a disznóvágásra.
– Bolyba nem lehet menni, az a határsávban van. Tessék leszállni.
A következő pár szintén: – Nincsen, nem tudtuk, hogy kell.
– Hová mennek?
– Mohácsra, egy gyerekkori barátunkhoz – ök is mondanak egy nevet és címet a hajókikötőben dolgozik. Keresztelő lesz náluk, mi leszünk a keresztszülők.
– Oda nem lehet menni, mert a határsávban van. Kérem szálljanak le.
A negyedik házaspár azt mondta:
– A szüleinkhez megyünk, Bolyba. Van határsáv igazolványunk, de nem hoztuk magunkkal, mert úgy tudtuk, hogy már nem kell.
– De kell – felelte a rendőr és leszállította őket is. Ez a fiatalasszony lett volna a vezetőnk át a határon. Leszállás közben még megsúgta nekünk édesanyja bolyi címét…
Arra nagyon vigyáztunk, nehogy eláruljuk, hogy együvé tartozunk. Lehet, hogy a rendőr gyanút fogott, mivel mind Sztálinvárosból jöttünk és mind a Vasmű műszerüzemében dolgoztunk. Amikor mindenkit igazoltattak – érdekes, hogy rajtunk kívül mindenkinek volt határsáv igazolványa! – a rendőrök is leszálltak és a busz folytatta tovább az útját. Meg kell jegyeznem: ha a rendőröknek eszébe jut a jegyek ellenőrzése is, biztosan lebuktunk volna, hiszen mindannyian Bolyba váltottuk meg a jegyet! Nem volt jegyünk se Mohácsra, se Dunaszekcsőre…
Bolyban leszálltunk és felkerestük a megadott címet. Bekopogtunk az ablakon. Valaki elhúzta a függönyt és mi kértük, hogy engedjenek be minket. Nem lehet, kaptuk a gyors választ. Nem csak szigorú kijárási tilalom van, de börtönbüntetést kaphat, aki beenged valakit éjszakára a házába. Mondtuk, hogy a lányuk barátai vagyunk Sztálinvárosból, s hogy odabent mindent elmondunk. Bent aztán a jó meleg szobában elmeséltünk mindent: mi járatban vagyunk és mi történt a határsáv igazolásnál. Kértük, hogy éjszakára ott maradhassunk, majd reggel a visszafelé menő busszal hazamegyünk. Vezető nélkül, sáros szántóföldeken a hideg, havas téli esőben terhes feleségemmel nem mertük vállalni az utat. Különben is, már az indulás előtt úgy beszéltük meg, hogy szombaton indulunk el, és ha valami akadályba ütközünk, vasárnap visszajövünk és hétfőn bemegyünk dolgozni, mintha mi sem történt volna. Bőséges vacsorát kaptunk és 10–11 óra körül szép tiszta ágyba feküdtünk le a meleg szobában.
Két óra felé járhatott az idő, amikor valaki felébresztett bennünket. Nem akartunk hinni a szemünknek! Sárosan, vizesen, elcsigázottan ott állt az egész társaság, mind, akit a rendőrök leszállítottak a buszról. Egymás szavába vágva mesélték:
– Amikor a busz elment veletek, a rendőrök azt tanácsolták – mivel a busz csak reggel megy visszafelé – ne várjunk ott a hideg esőben, menjünk vissza a legközelebbi faluba. Kopogjunk be a kocsmába és ott várjuk be a holnapi buszt, amivel haza mehetünk. El is indultunk visszafelé. Korom sötét volt, szakadatlanul esett a havaseső és fújt a szél. Vissza- visszanéztünk, s amikor már nem láttuk a rendőröket, letértünk az útról a szántóföldekre. Nagy kört leírva megkerültük őket, s most itt vagyunk.
Levetették a sáros, vizes öltözéket, megvacsoráztak és lefeküdtek ők is. Vacsora közben megbeszéltük, hogy ma már nem indulunk el. Ott töltjük a vasárnapot és kipihenve magunkat, gyalog indulunk neki a határnak. Vasánap csendes volt a falu. Mi ki sem mozdultunk a szobából, csak ha az udvaron lévő WC-re kellett menni valakinek. Akkor is csak úgy, hogy a háziasszony előbb kiment a kapuhoz, megnézni, nem jár-e valaki az utcán…
Elérkezett az este, az indulás ideje. Megvártuk amíg a falu nyugovóra tért. Elbúcsúztunk a ház asszonyától, megköszöntük a szállást és a szíves vendéglátást. Tudtuk, ha elfognak bennünket, rájuk is börtön vár. Az udvar hátsó részén hagytuk el a portát, s csendben, nesztelenül lopakodtunk kifelé a faluból a kertek alatt. Elől a vezető fiatalasszony férjével, mögöttük mi libasorban. Amikor a határba, a sáros szántóföldekre kiértünk, a műútról bizonyos távolságban haladtunk tovább. Ha az úton egy gépkocsi lámpája feltűnt, azonnal hasra vágódtunk, megvártuk míg elmegy, csak úgy folytattuk tovább utunkat. Néha az oroszok meg a magyar határőrök fellőttek egy-egy világító rakétát, s persze ilyenkor is azonnal lehasaltunk, s lapítottunk a sárban mindaddig, amíg a rakéta világított.
Közben patakhoz értünk. Sekély volt a víz, itt-ott jég fedte. Nem volt széles, de átugrani nem tudtuk. Bottal állapítottuk meg, milyen mély. Mivel én birgerli csizmában voltam, a többiek meg félcipőben vágtak neki az útnak, én cipeltem át őket a hátamon. További pár órás gyaloglás után egy széles, mély mesterséges árokhoz értünk. Szerencsére csak az előző napok esővize gyűlt össze benne, de egymás segítése nélkül nem tudtunk átkelni rajta. Én csúsztam le elsőnek, utánam a Kanadában élő barátom ereszkedett le. Átvittem a vízen, ott a vállamra állva felkapaszkodott. A többiek is mind így jutottak át, s végül engem is felhúztak a gödörből. Az árok déli részén vastag, vasból készült andráskeresztek voltak a földbe betonozva – tankcsapdák. Része lehetett ez a Rákosiék által épített határzárnak, amelyet abban az időben készítettek, amikor Titó még "az imperialisták láncos kutyája" volt.
Mentünk tovább. Egyszercsak kakaskukorékolást hallottunk, amelybe néha egy-egy kutya ugatása is vegyült. Falu közelében lehetünk – állapítottuk meg. De, hogy hol vagyunk, azt a vezetőnk sem tudta. Már régen át kellett volna érnünk a határon. Talán eltévedtünk? – gondoltuk rémülten, de később kiderült, hogy nem. Bolytól délkeleti irányba ez volt a legközelebbi határszakasz. Közben egészen megközelítettük a falut és letelepedtünk egy szénaboglya tövében. Fáradtak és elcsigázottak voltunk. Elhatároztuk, hogy ketten bemennek a faluba és megtudakolják, hol is vagyunk. Sorsot húztunk, hogy eldöntsük kik indulnak a felderítésre. Mielőtt elindultak, várandós feleségem kérte őket, hozzanak egy pohár vizet, mert nagyon szomjas.
Bekopogtak az első házhoz. A felébredt háziak, még mielőtt a barátaink egy szót is szólhattak volna, erélyes hangon, szinte kiabálva utasították el őket:
– Azonnal menjenek el! Nekünk nem szabad éjjel szóbaállni senkivel sem. Börtönt kap, aki idegeneket segít vagy akár csak szóba áll velünk.
– Egy terhes asszony van velünk, egy pohár vizet kér.
– Szó sem lehet róla! Nem adunk! Ha nem mennek el, azonnal hívjuk a rendőrséget.
– Rendben van, elmegyünk. Csak annyit mondjanak meg, hogy hívják ezt a falut:
– Udvar – felelték.
– Akkor jó helyen vagyunk – mondta vezetőnk. – A falut megkerüljük és amikor a túlsó oldalán elérjük az utat, akkor már Jugoszláviában leszünk. A falu utolsó házánál van a határsorompó.
Azonnal elindultunk és egyszer csak elértük a műutat. Észre sem vettük, mikor mentünk át a határon! Itt már a műúton haladtunk. Ahogy világosodni kezdett, bementünk az út mellett álló kukoricaszár boglyához, letelepedtünk a kévékre és megreggeliztünk. Innen jól belátható volt a táj déli irányba. Nem messze tőlünk, gazdasági épületeket fedeztünk fel.
– Nézzétek! – kiáltott fel az egyik társunk. – Az épület tetején vörös csillag van! Biztos, hogy Jugóban vagyunk! Nálunk a forradalom alatt minden vörös csillagot levertek.
Felálltunk és halkan elénekeltük a Himnuszt, majd egy utolsó Istenhozzádot mondtunk Hazánknak: Isten veled Magyarország! Ki tudja, látunk-e még?! Aztán elindultunk az ismeretlenségbe, egy ismeretlen élet felé.
Utóirat: A kádári enyhülés után, amikor „fasiszta kóbor ritterek"-ből „külföldre szakadt hazánkfiai" lettünk, egyik társunk hazavitte gyermekét bemutatni a nagymamának, felkereste Sztálinvárosban a volt kollégákat is. Elmondták neki, hogy néhány héttel a menekülésünk után, sokáig kerestek bennünket. Keresték a fegyvereket, a kézigránátokat, amit a Duna-parton elástunk.
Ma már azt is tudjuk, hogy azért rendelték el a határzárat, azért állították vissza a határsáv-rendszert, hogy a további meneküléseket megakadályozzák és elkezdhessék a megtorlásokat, a szabadságharcosok összeszedését és kivégzését.
Egy Kossuth-idézettel zárom emlékezésemet, amelyet 1849-ben a szahadságharc elbukása után mondott, de amely gondolat 1956-ra is érvényes:
"Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk."

forrás:
I. http://www.hhrf.org/rmsz/03okt/031023.htm
  II. http://www.hhrf.org/rmsz/03okt/031024.htm

A nők foglalkoztatásának szocialista típusú megoldásában újabb üzem 1958. augusztus 20-án létesült. Ezúttal a Magyar Posztógyár telepített fésűsfonodát. A dolgozók 80%-a volt nő, évente 360 tonna fésűs fonalat állítottak elő. Az 1970-es évek elejére a termelés és a foglalkoztatottak létszáma is megháromszorozódott.
A textilipari beruházások, amelyek elsődlegesen a nők foglalkoztatásának megoldása érdekében valósultak meg, működésük első évtizedében már helyet adtak a környező falvakban élő és a mezőgazdaság erőszakos szocializálását követően a földművelésből kiszorult női munkaeró'nek is. Dunaújváros szűkebb vonzáskörzete a falusi népesség női munkavállalóira is hatást gyakorolt.

1957 tavaszán a Dunai Vasmű építésének folytatása ismételten az érdeklődés előterébe került. Az 1953 nyarától fel-fellobbanó vitáknak a Kádár-kormány vetett véget. A Dunai Vasműben 1957. március 21-én tartott kohásznagygyűlés szónoka, Herczeg Ferenc kohó- és gépipari miniszterhelyettes fejtette ki a kormány álláspontját: "... amikor már a vasmű építésére 3 milliárd és 400 millió forintot áldoztunk, szükségtelen azon gondolkodni, hogy tovább épüljön-e vagy sem. A vasmű további építését a magyar vezetőkön és szakembereken kívül a Szovjetunió vezetői és szakemberei is szükségesnek tartják. Az eddigi tárgyalások eredményeképpen 25 millió forinttal azonnal folytatni kell az építkezést..." Az éveken át tartó kételyek és kétségek eloszlottak, az 1950-ben jóváhagyott tervek alapján folytatódott a vaskohászati kombinát építése. 1957 tavaszáig csupán az eró'mű és a karbantartó üzemek készültek el, a termelő berendezés készültségi foka az 50%-ot sem érte el. Gazdasági számítások bizonyították, hogy 100 forint termelési értéket 160 forint ráfordítással állítottak elő. Ennek oka elsősorban abban volt keresendő, hogy a hengermű nem üzemelt. A beruházás folytatásának főbb szakaszai a következők voltak: 1957. október 19-én avatták fel a Dunai Vasmű II. számú nagyolvasztóját, 1960. július 17-én a meleghengerművet, 1965. július 4-én a hideghengerművet adták át, s ezzel a vasmű építésének legfontosabb szakasza fejeződött be.